A lassú változásokra nehéz felfigyelni.
Szinte észre sem vesszük, amikor jön az éj, olyan lassan megy át a délután az éjszakába, hogy maximum a szép naplemente, vagy a szemfáradtságot okozó szürkület hívja fel a figyelmünket arra, hogy hopp, itt valami lesz. Aztán egyszer csak itt a teljes sötétség a holddal, a csillagokkal meg a pislákoló műholdakkal.

A környezetszennyezés is ilyesmi: észre sem vesszük, hogyan változik a levegő, mert annyira lassan zajlik.
 
Nem veszem észre, hogy piszkos a levegő ott ahol élek, ahol dolgozom.
Jó, persze tudom, hogy Budapest 5. kerület nem éppen egy oxigénsátor, de ki veszi ezt észre normális esetben?
A nagyvárosokban már lassan az is ózontiszta levegőnek számít, ha éppen nem megy el mellettünk egy busz fekete gázt eregetve. Ott nem tűnik fel hogy koszos a levegő: a dízel autóknak nincs szaga, a kétüteműeknek pedig már majdnem illatuk van.

De abban a pillanatban, hogy hirtelen kiszakadunk "a” természetbe, megtapasztaljuk, hogy valami nem oké.
Mint amikor sötétedéskor felkapcsolod a lámpát, mert rájössz, hogy már nem tudsz olvasni.
Menj el egy magas hegyre, egy erdő közepére (pl. hóláncot szerelni), és érezni fogod, hogy itt gáz van. Szó szerint. Mert hogy itt nincs gáz, csak ha hozol magaddal, például egy dízel autó formájában.

A természet szívében egy dízel autó kipufogó füstje ugyanis büntetés.
Ha elmegy melletted, vagy ha bent ülsz és tolatsz, rájössz, hogy amit ez az autó okoz az kár.
Hiába a zárt ablak, a pollen szűrő, ha sokáig állsz egy helyben, még a fejed is megfájdul, mert rájön a tested, hogy az az igazi, ha nincsen füst, és kétségbeesetten tiltakoznak az érzékszerveid az autó fojtogató bűze ellen.

Először mikor megtapasztaltam nem tudtam mi történt. Éppen Szlovéniába mentünk  síelni és azt hitem elromlottak az autóink. Nem értettem mi a baj, míg rájöttem, hogy a környezettel van a baj. Hiányzik az általános füst és szmog, ami jótékonyan eltakarja azt a természet elleni vétket, amit az egyes autók okoznak.

Főleg nekem gáz a dolog, aki már-már kórosan függök a várostól.
Világ életemben mindenféle allergiáim voltak, ha kiszakadtam a panelrengeteg óvó karjaiból.
Játék a homokozóban 5 évesen: kiütés és viszketés.
Nyaralás egy Balatonparti hétvégi házban: kiütés.
Séta az erdőben májusi napon: kiütés, viszketés ÉS ájulás.

Azt hiszem, az evolúció nálam folytatódik: a szervezetem alkalmazkodott a városi környezethez, és kétségbeesetten kiált, ha valami nincs rendben, mert véletlenül az egészségtelen határérték ALÁ esik a szennyezettség.

Az élő szennyezettség indikátor a testem néha, de ezzel együtt kell élni.
Azt hiszem kár is nekem mindenféle családi házakról álmodoznom, zöld kerttel meg öreg fákkal.
Kár is a környezetvédelmet erőltetni szélerőművekkel, meg napelemes cuccokkal, már most utálom az összes hibridet, mert a végén még az lesz, hogy csökkentik a szennyezettséget, és nem lesz ami megóvja satnya testem a természet vad, oxigéndús bosszújától.
Még szerencse, hogy nem kell könyörögnöm a több légszennyezésért, még csak bíztatnom sem kell senkit: a dolgok rendben vannak, a szmog továbbra is meg fog óvni a természet ártó szándékától.
De persze nem csak engem, hanem mindenki mást, aki nem veszi észre, hogy ez már több, mint szürkület, és nagyon ideje lenne felkapcsolni azokat a lámpákat, hogy végre lássunk is valamit!